Életem szerelméről

Az üstökös

Eltelt egy hónap, s mint egy üstökös az augusztusi mélykék égen,
váratlanul feltűntél – már hiányoztál nagyon – nem láttalak régen.
Kedves mosolyod, huncut tekinteted, befényesítette a szívemet,
Hajad – vörös üstököscsóva – zöldes fényben tündöklő szemed
rám ragyogott, s elhitette velem, van ilyen szerelem.
S én, gondolataimat újra s újra másfelé, hiába terelem
– bennem van a mindennapos aggódás, félelem –
te csak gyermek módra szerelemjátékot játszol velem.
Beragyogta az eget a száguldó fényrobbanás,
baljós hírnököket igazoló mindenségrohanás:
te, az Üstökös, s én a Föld: a nagy találkozás!
Pillanatnyi szédítő szerelemvarázs!
S a vonzás erejétől feltört az üstökös mélyéből
a szerelemláva, meg nem állva – a mindenségvándor belsejéből.
A Föld mélyén szunnyadó rejtett erők tömegvonzásában,
az égi vándor egy pillanatra megtorpant végtelen útján – száguldásában,
vörösen fénylő hajcsóvájával meglegyintve a Földet,
s az érintés kéje közben már arra gondolt: lehet, nem láthatsz többet.
S mikor elmúlt az öröm, a mámoros mindent felforgató pillanat,
amilyen váratlanul felfénylett az égen, végtelen útján tovább szaladt.